Krisztus királysága bent épül és kint hat. Ha nem épül bent a lélekben, akkor minden külső szervezkedés és erőlködés hiábavaló. És nem is igazi… Krisztus olyan király, Aki a FÉNYBE vezet, felvilágosítja értelmemet, megvilágosítja szívemet. Ha ezt megengedem, ez a belső világosság kiárad, kifelé hat. Igazi békével is megajándékoz, amely szintén tovább árad.
Sajgó Balázs, Caritas lelkiigazgató ünnepi beszéde:
Egy gyermek mindig nagyon rosszul viselkedett az iskolában. Mindennap bántalmazta társait, és a tanulás sem volt ínyére. Persze otthon is csak a számítógép és televízió érdekelte, tanulásra bírni senki sem tudta. Az osztályfőnöke és szülei nem tudták mitévők legyenek, míg aztán végre az az ötletük támadt, hogy a gyermeket be kell adni egy katolikus iskolába. Így is történt!
Érdekes módon, már az első este lemondott a gyermek a tévénézésről, és a számítógép közelébe sem ment. Ott ült íróasztalánál, és tanult szorgalmasan. Nem tudták elképzelni a szülők, hogy mi történhetett, de nem akartak túl korán sem örvendezni, így hát várták kíváncsian a fejleményeket. A gyermek rendkívüli eredményeket ért el, csak jó jegyeket vitt haza, és megváltozott a viselkedése. Év végére nemcsak osztályelső, hanem iskolaelső is lett.
Szülei ekkor bátorkodtak őt megkérdezni: fiam, elmondod mi a titka ennek a nagy változásnak?
Igen, válaszolta a gyermek. Amikor első nap bementem az iskolába és láttam a falon egy keresztrefeszített embert, rájöttem, hogy ezek csöppet sem viccelnek, jobb, ha megjavulok!
Humoros és egyben lehet botrányosan is hangzik ez a történet, de mindenképp rámutat az első lehetőségre, amikor félreértjük az evangéliumot, az örömhírt – és így Krisztus királyságát is. Ez az első lehetőség tehát nem más, mint az, amikor inkább a félelem, mint a szeretet hajt a Krisztus-követésben. A félelem azonban megbénít, a szeretet pedig legyőzi a félelmet. „Istenben kétféleképpen hihettek” – mondja V. Hugo – „vagy mint szomjazó a narancsban, vagy mint szamár az ostorban”!
Az evangéliumok Jézust úgy mutatják be, mint aki lenyűgözi tekintetével az embert. Ez a tekintet olyan szelíden határozott erőt sugároz, hogy akire ránéz, az kétféleképpen válaszol: elbűvölten követi vagy menekül és elutasítja – és ezért közömbössé válik.
HA csak félelemből követem, akkor még nem tud érződni rajtam az a vonzás, amely másokra is átragad.
Az evangélium és Krisztus királyságának másik félreértése, ha úgy gyakorlom vallásomat, hogy közben nem veszem észre a szegényt, a szenvedőt... Jézus Krisztus keresztjénél sokan csak bámészkodtak, és nem voltak sokan azok, akiknek megesett a szíve. Ha nem veszem észre embertársamat, akkor Isten sincs egészen közel – vagyis nem engedtem még közel Istent a szívemhez. Még nincs BENT – ahogy az elmúlt három nap erről elmélkedtünk.
Van egy harmadik félreértése is az evangéliumnak: ha úgy gyakorlom vallásomat, ahogy a főpapok viszonyultak Jézushoz, Krisztus keresztjénél, és nemcsak ott: amikor vallásosságom kimerül a gúnyolódásban, az elemzésekben, a filozófálgatásokban. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nem kell értelemmel is kutatni hitünk kérdéseit, sőt. Csak azt akarom mondani, hogy a veszély az, amikor CSAK ÉRTELMEMMEL magyarázom, s nem engedem le, nem engedem be a szívembe. S akkor mindent képes vagyok megmagyarázni: főleg azt, hogy mit miért nem kell megtennem...
Egy negyedik félreértése az evangéliumnak és Krisztus királyságának az, amikor káromlom az Istent, ahogy a katonák is tették. Mentségük talán annyi, hogy ők nem ismerték fel abban az arcban az isteni arcot, de ha én kereszténynek nevezem magam, és magatartásom „káromolja” az Istent, akkor már botránkoztatok. Magatartásommal akkor káromlom az Istent, ha papíron keresztény vagyok, de gondolataim, szavaim és cselekedeteim nincsenek összhangban, harmóniában. Ezzel a magatartással félrevezetem azokat is, akik esetleg keresik Istent, de miattam meg sem találják.
Az ötödik félreértés az a magatartás, ahogy az egyik gonosztevő viszonyul: szabadítsd meg magadat és minket is. Amikor csak a haszont keresem vallásban, mindenben, mindenkiben. Mi az, ami nekem jó. Kivonom magam a közösségi részvételből. Csak kapni akarok, de magamból adni már nem vagyok hajlandó.
A megtérés egyetlen pillanat alatt megtörténhet – ahogy a másik gonosztevő esete igazolja: Jézus szenvedő arcába nézek, s találkozom Krisztus Királlyal. Szemlélem Jézus arcát, az ember arcát – és visszanéz, rámnéz a Krisztus. Az isteni arc. Ez egy olyan megérintő találkozás, amikor Ő rámnéz szenvedő tekintetével, hogy már elvárásom nincs is, csak Vele akarok lenni. Bárhová megy. Bármit mond. Őt akarom követni – és nem a követőit. Szenvedésében is. Ő pedig kimondja azt nekem is, amit akkor mondott:
“Még ma velem leszel a paradicsomban” (Lk 23,43)
Mit jelent ez?
Bekerülhetek országába – már most. Nem majd egykor – már most. Mert Krisztus az Ő királyi hatalmát ma is gyakorolja.
Hatalmának nem világi erő az alapja, hanem egy olyan belső erő, amely mindig „megzavarja” a külső erőket, és le is győzi azokat, ahogy a történelem és a jelen világ erőfitogtató, magukat nagynak tartó “hatalmasságainak” sorozatos bukásai igazolják.
Krisztus királyi hatalma egy olyan belső, egyszerre szelíd és határozott erő, amely most is átjárja a világot.
Ha segíteni akarok tehát a világ jobbátételében, egyszerűen csak be kell engednem ezt az erőt, hogy átjárja lelkemet. Ez az erő aztán kiárad és kényszer nélkül hat másokra is.
Krisztus királysága bent épül és kint hat. Ha nem épül bent a lélekben, akkor minden külső szervezkedés és erőlködés hiábavaló. És nem is igazi… Krisztus olyan király, Aki a FÉNYBE vezet, felvilágosítja értelmemet, megvilágosítja szívemet. Ha ezt megengedem, ez a belső világosság kiárad, kifelé hat. Igazi békével is megajándékoz, amely szintén tovább árad.
Ahhoz, hogy mindig jól értsem, szemlélnem kell az Ő arcát: az emberi és isteni arcot egyszerre. Jézus arcát, hogy rám tekintsen a Krisztus. És akkor már most – már ma megtörténik a találkozás Vele. És másokkal is.
Az elmélkedés hanganyaga az alábbi linken: